Igen "volt" egy lány...

Az anyja életében a második férfitől. Előtte egy alkoholista férfitől született két most már idősebb fiú gyerek. Szóval a lány egy déli percben úgy döntött ki akar jönni édesanyja hasából. Megszületett fél négy fele...Majdnem nem így lett, mivel anyja nem akarta volna világrahozni, mert úgy érezte nem lett volna pénze felnevelni. De mikor kiderült hogy lány, mindenképp lányt szeretett volna, így végülis "meghagyták" a gyermeket. Születése után mikor már otthoni környezetbe került, nagymamája észrevette rajta, hogy mindig egy irányba tartja a fejét. Erre boszorkánynak mondták, de ő mégis más orvoshoz vitte a babát, és kiderült az igazság. A gyermek fogyatékos, nem csak tüdőproblémákkal született. A nyakánál valamiféle szerv megcsavarodva a jobb fülét vállához szorította. Hosszú hónapok során masszázzsal segítettek baján. A sokszori kezeléseket tombolással, sírással vitte végig. Nagyon nem szerette, azt hitte bántják. Majd ebből meggyógyult, egészségesen, egyenesen tartja már a fejét. Az óvodában nem szerették az ovónők, mert nem volt olyan, mint a többi gyerek. Ő mindent maga akart csinálni, úgy, ahogy jónak gondolta. Fiú barátai voltak többségben, mivel két bátyja is így hatással voltak rá. Két lány barátnője volt, akit nagyon szeretett. Négy éves koráig vele élt édesapja a parasztházuknál egy falun, sok álattal a ház körül. Történt, hogy a férfi ivott, és csak ivott. Veszekedések, verekedések hátán teltek el a mindennapok. Végül egyszer az apa nem bírta a gyermek sírását...Két kezéből ágyba vágta a gyermeket. Így a kislánynak csak rosszabb volt. Apja eldobta. Édesanyja nem tűrte tovább a férfit, hát ő dobta ki így...Attól a naptól kezdve máig egyedül nevelte, az egyik testvére nagy segítségével. A lány első négy osztályát kitűnően fejezte be. A fiatalabb bátyja mindenbe segítette, ezer és ezer dolgot megtanított neki, mármint a kislánynak. Felsőtagozatban már kapisgálta mi is igazán az élet. Csúfolódó szavak, és más sértő dolgok érte. Tűrte. Nem tehetett mást. Volt része nélkülözésben is. Ötödik évét jelesen, hatodik általános iskolai diák évét pedig kitűnően végezte. Kérték bizony gyakran, hogy látogasson el édesapja házáig, és nézze meg őket a nagymamáját meg főleg!...De nem tette. Halogatta, míg késő nem lett. Hetedik osztályban elvesztette nagymamáját. Egy világ tört össze benne. Addig nem látta az őszinte értékeket elég tisztán. Aztán mindenből tanulságot vont le. Sokáig magába szorítva érzéseit zokogott éjszakánként. Nagyapjai közül egyiket se láthatta, nem beszélve dédszülőkről. Titokban viselt mindent. Sosem mutatta ki ha valami fájt neki. Belül már összeroppant. A lelkiismeret, ami minden nap ott van az emberben, és a kellő pillanatban rászól, egyszerűen a végzetévé teszi mindmáig. Édesanyja nem bízik benne. Pedig a lány "büszkén" állíthatja bizony: nem cigizik, nem alkoholista, nem rossz tanuló, és lehetne még ennél is rosszabb a helyzete, mégis próbál felzárkózni ahhoz, amit magától elvár és amit ma elvárnak egy vele egykorú gyerektől. Ma már tini. Lassan tizenöt éves lesz. A téli rejtett depresszióján túlesve még mindig nagyon rosszul van, sőt talán rosszabbul. Eltervezte a nyarát, de azok az álmok porba hulltak. Történt egy csütörtök éjfél előtt, hogy bátyát elgázolták a házuk előtt. Azt a testvérét, akit a szemében és mellette szeretett, mert arany szíve van, viszont legbelül majdnem hogy utálta néha. Mindezt azért, mert édesanyját nem tisztelte, lebecsülte, másnak nészte, és nem gondolta bele magát az ő helyébe. Emiatt a lány úgy érezte jobban teszi ha az utolsó lehetőségnél marad: kollégium. Minthogy hazugságban, és szenvedésben éljen azzal, aki otthon csak ingyen élt.  De ez a testvére most kórházban fekszik. A lelkiismerete felszólította a lányt, hogy megint ugyanazt a hibát követte el. Egy szerettével. Most már csak remélni tudja, hogy nem késő. Bátyját már a helyszínről életveszélyes állapotba vitték el. A baleset óta kómában van, eszméletlen, és lélegeztetik. Volt már nagyon magas láza, két héten keresztül. A lány, mindenhol őt látja. Álmaiból úgy kel fel, mint soha, mintha már itthon lenne a beteg. De nem. Hiába várja az ajtón kopogtatni...Mindenben testvérét keresi, s azt, hogy még egyszer élni lássa úgy, ahogy még akkor volt, mielőtt utoljára kilépett a házból, s a lány látta. Mindezért sokak csak sajnálni tudják. De mivel a lányka nem érzi magát tudatosnak, úgy gondolja nem méltó senkihez, és semmihez. Okkal állíthatja mindezen tény után, hogy neki bizony nehéz, nem a semmi miatt kesereg, hanem mert tudja, hogy nem volt igaz/ igazi gyermekkora, s most sem lehet olyan, amilyen szeretne lenni. Mindenki arcára mosolyt tud csalni, de tudjuk e, hogy a bohócot ki vidítja fel? Nem. Ez örök rejtély marad. Habár eltengődig a mindennapok között, senkinek nem szeretne ártani, csak azt szeretné, hogy mindenki Őszintén szeresse őt, s hogy érezze azt, hogy nem csak egy test, ami minden nap felkel, és lefekszik, hanem egy lélek, amely örökké él.

Ez a lány én vagyok. Aki mindezt ide leírta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.